És vajon van-e hite az embernek?                     

 "És vajon van-e hite az embernek? Mert csupán a hit teszi alkalmassá a lelket arra, hogy a jót és igazat csak valamennyire is gyakorolni tudja a földi világban.

Hit nélkül az ember abszolúte semmi jóra sem képes. Még hittel is csak ingadozva,sűrűn megbotolva, elesve és összetörve tud előrejutni azon az úton, amelyet jó útnak neveznek. Mert a jó legelső vonása az önmegtagadás,a testi énről, a testi én előnyeiről való lemondás.

Így tehát ha valaki valami jót akar művelni, valami nagyot akar adni, annak legelsősorban önmagából kell azt vennie, mert ha önmagában nincsen, akkor az mind csak üres szólam és tartalom nélkül való cselekedet marad.

Azért emlegetem én előttetek olyan sűrűn a hitet, mert az emberek bizony hitben szegények, nincsen hitük, bárha azt hiszik, hogy gazdagok.Mert akinek hite van, még ha a hitnek csak kevés mennyiségével bír is, azt a hite képesíti alázatosságra és szeretetre.

Akinek hite van, annak reménysége is van abban, hogy mindaz a jó és igaz meg is valósul, amit ő óhajt, amiért dolgozik, amiért törekszik.

De az emberek nem hisznek a jóban; s mivelhogy nem hisznek a jóban, ennélfogva nem hisznek a jövőben sem,csak a jelenben. Mert ha hinnének a jövőben, ez a hit elvezetné őket Istenhez.

Csak abban a jóban hisznek, ami jó a testnek kedvez, ami jót a testükkel tudnak felhasználni, ami jót a testükkel élvezhetnek; az azon kívül eső jó már idegen fogalom számukra. Mert hogyha a testtől eltekintenének, és lélek szerint gondolkoznának, akkor elsősorban is a hiúságot vetnék el maguktól,azt a hiúságot, amely az ember személyét a másik ember előtt nagyobbnak és értékesebbnek tünteti föl.

Aki hisz, és igazán hisz, annak egy oldalról félelemmel van telve a lelke, mert érzi és tudja, hogy ha az isteni Gondviselés igazság szerint ítéli meg az ő lelkét és az ő életét, akkor össze kell roppannia az előtt a világosság előtt, hacsak az Isten kegyelme őt fel nem fogja.

Azért a hívő ember fél, fél attól az igazságtól, amelyet magában hordoz, amelyet megismert. Fél attól az igazságtól, amely őt minduntalan vádolja azzal a világossággal szemben,

amelyet neki Isten juttatott.

És minél inkább hisz, minél nagyobb az ismerete, annál nagyobb a félelme.

Éppen ennek a félelemnek a kiegyensúlyozására adta Krisztus Urunk a reménységnek,a bizakodásnak, a vigasztalásnak lelkét, hogy az emberi lélek össze ne essen, és meg ne semmisüljön félelmében.

Hanem hogyha az igazság tükrébe nézve felismeri önmagát mint lelki nyomorultat, gyengét és semmit érőt: az Isten kegyelmébe fogódzva bizakodjék abban az ígéretben, és támaszkodjék reá, amelyet a bűnben alásüllyedt léleknek ad az Úr."

(Ezoteriák-A Névtelen szellem kinyilatkoztatásai 15.oldal részlet)