ÁLMOK ÉS LÁTOMÁSOK

Mindjárt az elején szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem csak álom és látomás formájában élhetjük meg Istent. Nem is ez a legmagasabb formája,mikor Isten és az ő szellemvilága kapcsolatba lép velünk.

Azt, hogy miért ezt a formát ragadtuk ki a sok közül,  az alábbiakban reméljük mindenki számára világossá válik .

Nem szeretnénk szakavatott álomfejtőként feltüntetni magunkat, vagy ősi titkok egyedüli birtokosának. Mivel akik kifejezetten egy területet ragadnak ki maguknak a Szentírásból, anélkül, hogy megéreznék Isten kinyilatkoztatásainak lényegét és megélnék lelkükben azokat, általában akarva-akaratlanul eltérnek a helyes útiránytól. Ahhoz viszont, hogy ezeket a jelenségeket Isten Igéjének a csodálatos fényében ismertessük, szükséges alapvető dolgokkal tisztában lenni.

Az álmoknak különböző típusai vannak, ezeket egyébként a Biblia határozottan el is választja egymástól.

-hétköznapi álmok  

-félelemből fakadó álmok  

-Intő, figyelmeztető, betegségre utaló álmok  

-prófétikus álmok  

-vágyálmok

 Álmok és szimbólumok

"Amikor a legutolsó alkalommal szóltam hozzátok, nagy, végtelenségekre
terjedő területeken vezettelek végig benneteket a
képzelet szárnyain. Ma éppen ellenkezőleg: egy nagyon szűk
és keskeny ösvényre akarlak vezetni titeket, ahová nem hozhattok
magatokkal semmi egyebet, mint csak a ti világosság után
sóvárgó szellemeteket.
Mielőtt hát velem erre az útra elindulnátok, le kell raknotok
mindent, amit sokszor ide is magatokkal hurcoltok: le kell raknotok
emberi gondjaitokat, amelyek a ti otthonotokban terhelnek
benneteket, el kell felejtenetek a tegnap kellemetlenségét
és a holnap aggodalmát. Le kell raknotok magatokról az emberi
kritika nehéz köpönyegét és azokat az emberi mérőeszközöket,
amelyekkel olykor az e világból átszűrődő igazságokat centiméterrel
és milliméterrel igyekeztek lemérni. Le kell raknotok
a hiúságot és önértékelést; le kell raknotok a neheztelést, sőt
még a szeretetnek azt a formáját is, amelyet önző szeretetnek
neveznek. Mert ennek a keskeny útnak mindkét odalán feneketlen
mélységek tátonganak és valakik ezen a keskeny úton
felesleges dolgokat hurcolnak magukkal, könnyen leszédülnek,
és nem juthatnak el a szoros kapuhoz, ahová én most titeket
kalauzolni kívánlak. Mindez tehát azt jelenti, hogy szellemeknek
kell lennetek, mert „keskeny az út és szoros a kapu, és ke-
vesen vannak, akik azt megtalálják" éppen azért, mert mint emberek
keresik azt, és nem mint szellemek.

Ez a szűk kapu két világot választ el egymástól: azt a világot,
amelyből mi beszélünk hozzátok és azt a világot, amelyben ti
rójátok utatokat és töltitek napjaitokat; már pedig ez a két világ
merőben különböző egymástól..
Kétségtelenül nem könnyű dolog az anyagba ágyazott embernek
a maga rögzített formákhoz szokott gondolkozásával egy
olyan világba belehelyezkedni, amelyben a tér, idő és anyag
nem létező fogalmak; nehéz dolog a tér, idő és anyag mértékével
lemérni akarni olyan világ dolgait, tartalmát, értékét, amely
világ az eszmék, a gondolatok és az érzések világa.
Hogy milyen végtelenül nagy a „közbevetés" a két világ közt,
arról a bibliai gazdag és a szegény Lázár példabeszéde megragadó
igazsággal és drámai erővel szól, hogy „innen oda nem
mehetnek, sem onnan ide nem jöhetnek”. Hogy mennyire különböző
ez a két világ, eléggé bizonyítja az, hogy amikor innen
a testetlen lények világából átköltözik a szellem a tárgyi, az
anyagi világba, hosszú évek folynak le, míg megszokja azokat
a fogalmakat, amelyek a tér-idő-anyag világában használatosak.
Évekig tart, míg megtanulja a szellem azokat a viszonylatokat,
amelyekhez addig szokva nem volt. És amikor a gyermek
már beszélni tud, az ő szelleme, az ő lelke még mindig
annyira idegen a neki új, anyagi világban, hogy meg akarja
fogni a kezével a végtelen távolban lévő tárgyakat, s összetéveszti
a tegnapot a holnappal.
Nem a tájékozatlanság ennek az oka, hanem az, hogy a lélek
még nem akklimatizálódott az új fogalmi világhoz, még a téridő-
anyag-mentes világ emléke van rajta.
Azután felnő, és mindjobban és jobban beleszokik az új állapotba;
mind jobban és jobban eltávolodik ettől a kaputól —
amelyben mi most állunk — és annyira megszokja az anyagi
világ körülményeit, annyira a magáéivá teszi annak érdekeit,

annyira polgárává válik ennek az előtte addig idegen világnak,
hogy nemcsak elfelejti a régi világ viszonylatait, de meg is tagadja,
sőt hovatovább gúnnyal hallgatja, ha valaki erről a világról
szól neki.
Pedig ez a világ, a mi világunk, amelyből nyomon kísérjük
a lelki törekvéseiteket, telve van azzal a kívánsággal és törekvéssel,
hogy a maga igazságával benyomuljon a tér-időanyag
világába, hogy a maga igazságát keresztülsugározza
ezen a szűk résen azokba a lelkekbe, akik az anyagban fogva
vannak. Mi sóvárgunk az után, hogy abból, amit az Isten
kegyelme nekünk nyújtott, minél többet adjunk azoknak, akik
még a földön vannak.
Hogy ez milyen végtelenül nehéz dolog, hogy milyen végtelenül
nehéz megértetni az anyagi világban élő emberrel az anyagtalan
világ világosságát, törvényeit és igazságait, annak beszédes
bizonyságai az álmok, az a különös állapot, amelyben az
anyagban élő lélek időrőlidőre erre a mesgyére állíttatik, hogy
ebből a fluidi világból merítsen, hogy ebből az erőtartályból
erőt és világosságot vigyen magával az ő nappali énjébe, az ő
tárgyi világába.
Milyen nehéz az embernek megítélnie az azok mögött a jelenségek
mögött rejlő igazságokat, amelyek az álmok révén mint
szimbólumok kerülnek az ő nappali tudatába!!
Az emberek álmodnak. Az álmok néha mély benyomást hagynak
hátra a lelkükben, de azután elfelejtik. Érthetetlen dolog,
de napirendre térnek felette, mint ahogy általában az emberek
csodák és titkok felett, amelyek percről percre, óráról órára a
szemükbe szöknek. Könnyűszerrel térnek napirendre, és ha
nem tudnak rájuk magyarázatot találni, legfölebb keresnek rá
egy műszót, egy kifejezést és azzal a dolog lényegébe való behatolás
fáradságától felmentetteknek érzik magukat. Erre a
területre viszlek most benneteket, kedves testvéreim és — hogy
úgy mondjam — csevegés formájában igyekszem szolgálatotokra
lenni azzal, hogy a szellemi világnak, a tér-idő
anyagmentes világnak az anyagi világ jelenségeibe belesajtolt
titkairól tanítalak meg benneteket. A leplet fellebbentem —
legalábbis addig a határig, ameddig arra titeket a ti igazi törekvésetek,
a ti szellemi felszabadultságotok és eddig megszerzett
képességeitek alkalmassá tesznek.
Néhány álmot fogok nektek elmondani. Ezek az álmok megtörtént,
átélt jelenségek voltak, nem költött dolgok, amit azért
említek meg, hogy megtanuljatok az álomélményekkel, mint
realitásokkal számolni. Ezekkel az a célom, hogy megmutassam
nektek, hogy nekünk és általában a szellemvilágnak milyen
akadályokkal kell megküzdenünk, hogy az emberi tudatba
bele tudjunk plántálni, bele tudjunk vésni egy-egy kis igazságot,
egy-egy figyelmeztetést, egy-egy óvó, intő jelenséget,
hogy azt, akinek üzenni, segíteni szeretnénk, valóban meg is
segíthessük.
Példának okáért valaki álmodik és álmának tárgya ez: megy
egy úton és útja magas, kopár, meredek hegyre visz fel. Minden
erejét latbavetve kapaszkodik fel a meredek, csúszós, sziklás
hegyen, tudva, hogy ha a csúcsra felér, azon túl verőfényes,
sima pázsiton haladhat tovább, és ott kipihenheti azt a nagy
fáradtságot, amellyel a hegy megmászása járt. Hiába azonban
minden igyekezete, a hegy derekáig sem képes feljutni; verejtékkel
gyöngyöző homlokkal, kétségbeesetten látja, hogy nincs
mibe megkapaszkodnia, nem tud előbbre jutni, és nem tudja,
mihez kezdjen. A nagy vergődésben és gyötrődésben felébred.
Csuromvizesen ébred, annak bizonyságaképp, hogy az a szuggesztió,
amellyel a gondolati, eszmei világban küzdött, hatását
áthozta az ő anyagi, testi énjébe is és abban változásokat idézett
elő.
Az álom hosszabb-rövidebb időközökben, két-három évenként
megismétlődik, mindig teljesen ugyanazokkal a jelenségekkel.
Hosszú idő múltán a hegy kezd összezsugorodni, már majdnem
eléri a csúcsot, de azért még mindig dolgavégzetlenül ébred fel;
míg végül egyszer, amikor megint ugyanebben az állapotban
találja magát, a hegy már egészen alacsony és jelentéktelen kis
dombbá zsugorodott össze, úgyhogy könnyűszerrel, néhány
lépéssel fel-mászhat a tetejére. De akkor egyszerre észreveszi,
hogy nincs is erre szükség, mert ott van egy könnyű, sima út,
amit eddig nem vett észre, s amelyen nagyon kis kerülővel eljuthat
a túlsó oldal verőfényes, pázsitos útjára.
Jelentéktelen dolognak látszik ez az álom, és mégis mélységes
jelentőség van mögötte. A hegy, amely a föld színéből kimagaslik,
a gőgöt példázza, a kopár sziklák a ridegség és keménység
jelképezői, az erőlködés az önerőből való felemelkedésnek
a szimbóluma. A törekvő szellem végül, hosszú évek meddő
erőfeszítései és csalódásai után megértette ennek a világnak
figyelmeztetését, és alábbhagyott az erőfeszítéssel, s akkor észrevette
az utat, amely erőlködés nélkül vezeti őt az életnek tisztább,
könnyebb, verőfényesebb oldalára.
Íme, milyen nehéz az anyagi képekből eszmei igazságokra következtetni,
amíg a léleknek ezirányú fogékonysága nincs kifejlődve!
Mert mennyire más egy hegy, mint a kevélység fogalma,
amennyivel más a szikla, mint az emberi természet hajlíthatatlansága
és ridegsége!
Másik álmot mondok el nektek. Bizonyára nagyon sokan álmodtatok
affélét, hogy egy nagy folyóvizén utaztok hajón. A
hajón együtt utazik veletek valaki, akit nagyon szerettek. Az
utazás kellemes, a messze parton virágzó fákat simogat a tavaszi
szellő, a napsütés langyos meleget áraszt és meghitten nézve
egymás szemébe várjátok, míg a hajó a kikötőbe jut. A hajó
el is jut a kikötőbe, ahol az, akit nagyon szerettek, partraszáll
több mással együtt, ti pedig visszamaradtok a hajón és a hajó
veletek továbbmegy. Ti pedig a hajó korlátjára leborulva zokogva
siratjátok azt, aki kiszállt. Szívetek majd megszakad a
keserűségtől. A nagy fájdalomban felébred az álmodó, párnája
könnyel áztatott. Az a szuggeszció, amelyet az eszmei világban
felszedett, átvitte a maga hatását a testére is és abban ilyen
anyagi elváltozásokat hozott létre.

A folyó jelképezi azt, ami megállás nélkül folyik: az időt. A
hajó, amelyen utaztok, ez a szilárd tárgyi dolog, a ti anyagi
életetek. A kikötő ugyanaz a keskeny ajtó, amelyben most állunk,
amely elválasztja a holtakat az élőktől, ahová az egyik
eltávozott, és ahonnan az, aki visszamaradt, szívében keserű
fájdalommal megy tovább.
Aki nem ismeri az eszmei világot, mert nem is hisz egy olyan
világban, ahol a dolgokat, a valóságokat nem lehet távolsággal,
idővel, anyaggal mérni, az nagyon természetesen nem is keresi,
ennélfogva nem is találhatja meg a képekben elburkolt szellemi
üzenetet, intő figyelmeztetést. Nem találja meg azt a szeretetet,
amely ebből a világból, erről az oldalról sugárzik feléje, és nem
igyekszik a lelkét már előre megerősíteni a reá váró keserű
órák ehordozására.
Mondok nektek még egy álmot. Az is bizonyára majdnem
mindegyikőtökkel megtörtént már, hogy olyat álmodott, hogy
otthon volt a lakásában, de a lakása valami egészen más volt,
mint a tényleges földi lakás. Megtörténik veletek, hogy akik
jobb módban vannak, és sok szobájuk van, álomélményükben
csak egy kis padlásszobában, vagy éppen pincelakásban élnek;
de viszont az is megtörténhetik, hogy olyan, aki szerényebb
viszonyok közt él, álomélményében egy palota tulajdonosa,
szobák sorával, szolgasereggel és mindennel, ami a gazdagsággal
együttjár.
Nos tehát egy ilyen álom ez: Az álmodó otthon van az ő ilyen
díszes otthonában. Szobák sora, süppedő szőnyegek, kényelmes
és meghitt szögletek, csodálatosan finom és értékes bútorok.
Szolgák sürgölődnek körülötte, vendégek jönnek és a vendégek
közt kedves, ismerős arcok, de sokan olyanok is, akiket
földi életében sohasem látott, álmában azonban mind régi jó
ismerősei. Mindezeket szeretettel fogadja, és örömmel beszélget
velük lelki dolgokról, ilyenekről, mint a mi dolgaink. Amikor
az álmodó felébred, a lelkében továbbrezeg valami boldogság,
valami békesség, valami kiegyenlítettség érzete.

De most nem erről beszélek, mert minket most csak az érdekel,
hogyan öltözik tárgyi formákba a szellemvilág igazsága, a szellemvilág
valósága.
Hogyan is mondta azt a mi Urunk és Megváltónk? „Az én
Atyám házában sok hajlékok vannak.” Mik ezek a hajlékok?
Nem egyebek, mint az Igazságnak az ember lelkében kiképződött
valódi ismerete; a hajléknak felszerelése nem egyéb, mint
a lélekben kibontakozott érzések, a napsütés, amely az ablakokon
beárad és a virág, amely a lakást díszíti, a lélek derűje és
szépérzéke. Az ilyen hajlékok, amelyek sok-sok helyiségből
állnak, mutatják a kibontakozott élet sokszerűségét, olyan érzéseket,
amelyekbe ha elvonul, boldognak érzi magát, olyan gondolattömegeket,
amelyekben kellemesen időzik, olyan emlékeket,
amelyek jóleső érzéseket fakasztanak. Ebben a gazdag
otthonban ismerőst, ismeretlent szívesen lát, mert szívesen
beengedi a lelkébe azokat, és szívesen közli velük azokat az
értékeket, amelyek az ő lelkében vannak, szívesen kínálja meg
őket azzal, amije van, azokkal a lelki értékekkel, azokkal az
igazságokkal, a szeretetnek -és az örömnek azokkal a részecskéivel,
amelyekkel ő a maga hajlékát berendezte.
Ezek azok a bizonyos „hajlékok az Atya házában”, vagyis ott,
ahol már a szellem felemelkedett a hiúságok, a tárgyi világ
küzdelmei, aggodalmai, irigységei, kapzsisága, harca, fájdalma
és mindenféle zűrzavara fölé, ahova már csak az ő lelkének
megtisztult, kicsiszolt, kiegyenlített, világos érzéseit és gondolatait
viszi magával.
Pedig minő más dolog az eszme, és minő más dolog a lakás!
De abban a pillanatban, amikor az álmodó felébred, ha ő maga
— az ő szelleme — benne élt is az eszmei világban, az ő tárgyi
világhoz szokott, a tárgyi világ fogalmaival megtöltött agya a
felébredés pillanatában átalakította ezeket a valóságokat, ezeket
az eszméket, ezeket az igazságokat tárgyi képekké, és a testi
ember ezekben kénytelen szemlélni a szellemvilágbeli igazságokat
és valóságokat. És ha nem szellem az illető, ha nem ve191
tette le mindazt, amit beszédem kezdetén figyelmetekbe ajánlottam,
hanem mint ember akarja ezeket a képeket megérteni,
akkor vagy semmit sem lát bennük, vagy olyan tévedésekbe
hull bele, amelyek ennek a keskeny útnak két oldalán, mint
szakadékok tátonganak.

Emberek, akik különös lelki alkattal bírnak, alkalmasak arra,
hogy e két világ kapujába állva, az innen átszűrődő világosságokat
és igazságokat, valóságokat, gondolatokat és eszméket
magukon keresztülbocsátva a tárgyi világban megjelentessék
— többnyire szintén csak szimbólumok alakjában. Mert a téridő-
anyagvilág kézzelfogható vaskos realitásai csak látszatdolgok,
amelyek elmúlnak, de az igazságok, amelyek a szimbólumok
mögé vannak rejtve, soha el nem múlnak, még akkor sem,
ha a szimbólumok, mint képek lefoszlanak róluk. Ezek az emberek
tehát a két világ közt közvetítők, közbülsők, médiumok.
A médium olyan közeg, mint a prizma, amelyen át az egyik
világ világossága behatol a másik világba, eközben azonban
mindenkor színeire bomlik, sőt sokszor nagyon sok színre, úgy
hogy olykor egészen más színt mutat, mint amit a világosság
rávetített. Ezért szükséges, hogy azok, akik ennek a kapunak
emberi, anyagi oldalán állanak, kellő ismerettel rendelkezzenek
arra nézve, hogy ki tudják bontani a színek mögül az igazságot,
le tudják hántani a szimbólumok ruháját az eszmékről, és így
magukévá tudják tenni az eszmét a ruha nélkül, s ne a ruhát, a
szót, a formát tartsák igazságnak.
Nem szűnünk meg folyton-folyvást a szentírásra hívni fel a
figyelmeteket.
Emberi gondolkodással azt lehetne mondani, hogy szinte csoda,
hogy a szentírás az anyagi emberek előtt egyáltalán tekintéllyel
bír; szinte csoda, hogy az anyagi világ emberei, akik
nem hisznek, vagy ha hisznek is, a hitük nem élő, csak rájuk
varrott hit, a szentírással szemben mégis tisztelettel viseltetnek.
Csak azért nem csoda, mert nem emberileg kell gondolkozni;

mert Isten külön gondoskodással takarta el a vadak szeme elől
ezt az értéket, hogy szét ne tépjék, és sárba ne tapodják.
A szentírás t.i. kezdetétől végéig telve van szimbólumokkal.
A szentírás nagy, ragyogó egyéniségei kivétel nélkül közvetítők
voltak ennek az eszmei világnak és az anyagi világnak
átjárójában, és ami világosságot innen magukba szívtak,
azt adták át az anyagi világban élő emberlelkeknek.
Ha már álmokról beszéltem nektek, a szentírásból is legelőször
álmokról teszek említést. Figyeljétek csak meg József álmait.
József elmondta testvéreinek, hogy: „álmot láttam. Álmomban
kévét kötöttünk a mezőn és a ti kévéitek körülállták az én kévémet
és meghajoltak előtte.” Később újból álmot látott. „Álmot
láttam” — mondta — „láttam az égen a napot, a holdat és
tizenegy csillagot és azok meghajoltak előttem”. Az előbbi
álmáért a bátyjai meggyűlölték őt, az utóbbi álmáért még az
atyja is, aki őt összes gyermekei közül legjobban szerette,
megdorgálta, mondván: „Csak nem gondolod, hogy én, a te
anyád és testvéreid meg fogunk hajolni előtted”? Íme, Jákob is
médium-lélek volt, és József testvérei is azok voltak, mert
azonnal látták a jelenség mögött rejlő eszmét és gondolatot; de
József több volt náluk, József médium-lélek és próféta-lélek
volt egyben.
Mert az álom nem egyforma jellegű mindenféle embernél. Figyeljétek
csak meg, hogy az az álom, amelyet József álmodik,
minden részletében milyen tökéletes. „Kévét kötöttünk”, —
úgymond. Mi az a kéve? A búzaszálak a földből nőnek ki és a
kévében sokszáz meg ezer szál van együvé kötve. Az ember
teste is a földből nő ki és ezer meg ezer apró részecske van
együvé kötve a testi megjelenésben. A kévék felálltak —
mondta József. Tehát a legértékesebb rész: a kalászok felül
vannak, amint meghajtják magukat József előtt, mint ahogy az
ember legértékesebb testrésze, a fej, amelyben a szellem székel,
legfelül van. Figyeljétek csak meg tovább ezt a két álmot.
József első álma a kévékkel azt szimbolizálja, hogy az ő testvé
rei az ő emberi énje előtt fognak meghajolni. És mi történik?
Amikor Józsefet a Gondviselés csodás vezetése a fáraó udvarában
nagy és hatalmas úrrá emeli, akkor az áruló testvérek az
éhínséggel küzdő Kánaánból József elé járulnak, a nagy és hatalmas
úr elé, hogy az éhínségtől megmenthessék testi életüket,
és földig hajolnak az ember József előtt. Mit jelent az álom
másik része? A nap, a hold és a csillagok, amelyek a mennybolton
vannak, jelentik az ember mennyei részét: a szellemét, a
lelkét. Amikor József, mint nagy és hatalmas úr leleplezi magát
áruló és gyilkosszándékú vértestvérei előtt, és megbocsátja
azok gonoszságát, és sírva öleli őket keblére, akkor ezek kénytelenek
az ő szellemi nagysága előtt is földig hajolni, mert nem
is tehetnek egyebet.
Médiumlélek a fáraó is, aki álmot lát. Álmában a folyóvízből
hét kövér, erőteljes tehenet lát egymásután kijönni, utánuk pedig
hét sovány, csúnya tehenet, amelyek felfalják a kövéreket.
Aztán azt látja, hogy egy gabonaszálon hét gabonafő nő ki,
teljesek, duzzadó és kövér szeműek. Azután hét üres, száraz
kalász, amelyek felfalják a hét duzzadó, kövér gabonafejet.
A fáraó is médiumlélek tehát, aki ott áll a két világ kapujában
és látva az egyik világ eszméjét, formába önti azt az ő lelke a
másik világ számára. De ő nem prófétalélek, ő nem tudja megfejteni
az álmot, ő nem lát bele az okok világába.
Próféta-lélek József, aki megmagyarázza a fáraónak álmai jelentőségét,
kibontja a szimbólumból az eszmét, és ezáltal megmenti
fáraót és népét, és az isteni bölcsesség az előre való
gondviselés által megmenti Izrael népét is a pusztulástól.
Erre azonban most nem térek ki, mert minket ma csak a jelképek
érdekelnek, hogy megtanuljátok a tárgyi jelenségek mögött
az eszméket, az igazi valóságokat megtalálni.
Még egy ószövetségi emberpárról akarok említést tenni nektek.
Ezek: Nabukodonozor és Dániel. Nabukodonozor álmot lát, és
amikor felébred, elfelejti az álmát, csak gyötri őt a gondolat,
hogy valami különöset álmodott, aminek jelentőségének kell
lennie. Összehívatja udvari tudósait s a mágusok egész seregét,
de egyik sem tudja kitalálni a király álmát, annál kevésbé megfejteni.
Ezért Nabukodonozor mindvalamennyit halálra itéli és
mikor már kezdik őket ölni, akkor hozzák eléje Dánielt. Dániel
leborulva könyörög az ő Urához, Istenéhez, Jehovához, Akit
soha meg nem tagadott, Akiért az életét napról-napra kockára
tette a babyloni fogság alatt, Akiben próféta lelkének világos
látásával hitt - hogy jelentse meg neki Nabukodonozor álmát.
És Jehova csodát tesz. Mert hiszen egyedülálló és páratlan jelenség
az, ami Dániellel történik, hogy ugyanazt az álomképelt
látja meg, amelyet Nabukodonozor vett át az asztrálvilágból.
Mert hiszen mondanom sem kell, hogy minden eszmét mindenki
más- és másféle szimbólum alakjában vesz át, az ő egyéniségének
színein keresztül.
Tehát Dániel szintén meglátja azlt a szobrot, amit
Nabukodonozor látott álmában, amelynek a feje aranyból, a
melle és a vállai ezüstből vannak, a törzse rézből, a lábszárai
vasból, a lábai pedig részben vasból, részben cserépből. Amikor
Jehova Dániel hűségének jutalmazásaképp megajándékozza
őt ezzel a látással, Dániel megjelenti ezt a királynak, s megmagyarázza
az álom éritelmét: az arany fő Nabukodonozor, a
hatalmas uralkodó. Utána jön a két váll és a két kéz: a két új
birodalom: Perzsia és Média, azután a réz törzs: Görögország,
amely leigázza az előbbieket; és végül a vas, a két lábszár, a
római birodalom, amely, mint ahogyan a lábszár kétfelé ágazik,
kettészakad keleti és nyugati birodalomra, majd annak lezüllése
és összeolvadása a barbár népekkel, a részben vas, részben cserép
lábfejek.
Figyeljétek csak meg: ebben a képben is az idők folyását látta
Dániel. Mennyire más kép ez, mint az előbbi szimbólumok,
amelyekben az idő folyása folyóvíz volt! Mennyire másképp
veszi át az egyik lélek, mint a másik és mennyire más alakba
öltözteti ugyanazt a gondolatot!

Azután látta Dániel — ugyanúgy, mint Nabukodonozor —
hogy a magasból egy kő magától leválik, és darabokra zúzza a
szobrot. Majd az a kő, amely a szobrot szétzúzta, elkezd növekedni
és hatalmas heggyé lesz, s beborítja az egész földet.
A szobor egyes darabjai népeket, nemzeteket, hatalmasságokat
jelentettek, ahogy azok az időben egymásután következnek. A
magasból lezuhanó kő pedig a végzetet, amelyet megállítani
nem lehelt, amely összezúzza a népeket, nemzeteket, átalakítja
a történéseket. Végül ennek a végzetnek méhében rejlik az az
Eszme, az Ige, amely Izraelből támadt, a Dávid gyökeréből,
amely hatalmassá nőtt és beborította az egész földet. Ez a kő
ugyanaz, amelyre azt mondja a próféta, hogy „A kő, amelyet az
építők megvetették, lett a szegletnek a fejévé": Krisztus Urunk,
a mi Megváltónk, Aki a mennyből szállt alá, hogy az ő Igazságával
összezúzzon minden hatalmaskodó földi tévelygést.
A szentírás eddig szemlélt alakjai látnokok, próféták, közvetítők,
akik a két világban éltek váltakozva; bizonyos lelkiállapotukban
benne éltek az eszmei világban, az úgynevezett rendes,
normális állapotukban pedig benne éltek az emberi világban.
Krisztus Urunk, Isten egyszülött Fia, a (tisztaságnak Angyala
ellenben szellem volt mindvégig. Ő mindenkor az eszmei, a
szellemi, az isteni világból beszélt át az anyagi világba; Ő mindig
szellem volt, nem csupán olykor-olykor. Azért amiket Ő
mondott, azok az igazságok csaknem mind parabolák, szimbólumok
és képletek alakjában jöttek át az emberi világba.
Hallgassátok csak meg, hogyan beszél Ő az eszmei igazságokról,
és hogyan öltözteti Ő fel a tárgyi világ képeibe az igazságot.
„A magvető kiment vetni; és miközben vet, némely mag
esik az útszélre, ahonnan a madarak elkapkodják azt; némejy
esik a köves helyre, ahol kevés föld van, s ami kikel, az a nap
hevében hamarosan elszárad; némely esik a bozót közé; ezeket
a bozót elnyomja. Némely azonban esik a jó földbe, és terem
némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz anynyit."

Tanítványainak, akik szintén emberek voltak, akik szintén csak
bizonyos látnoki ihletben látták meg az eszméket és igazságokat,
külön kifejti a szimbólumokat. Én csak megismételem
előttetek. „Némely esék az útfélre”. Mit jelképez ez? Az út
általában olyan terület, amelyen mindenkinek szabad járnia,
igaznak, hamisnak, tisztának, bűnösnek, jónak, rossznak, kicsinynek,
nagynak, gazdagnak, szegénynek, úrnak, csavargónak,
szóval mindenkinek egyaránt. Ahová a mag hull, az az
emberi lélek. Lám, itt az ember lelke a termőtalaj. Olyan emberé,
akinek a lelke ahhoz a darab földecskéhez hasonlít, amely
az út mentén van, vagyis akinek a lelkén az Isten igéjén kívül
a világnak mindenféle értéktelen, vagy kevésbé értékes olvasmánya,
szórakozása, játéka egyaránt keresztülvonul.
Ezek azok, akik a lelküket időnként hozzák csak ide, hogy az
igazságról halljanak valamit, akik csak nagyritkán vonulnak el
a lelkük titkos kamrájába imádkozni és elmélkedni. Ezeknek a
lelkéből az értéktelen olvasmányok, a szenzációk, az úgynevezett
„művészetnek” értéktelen produktumai és mindazok az
impressziók, amelyek nem férnek össze az Isten igazságával,
mint kóbor madarak elkapkodják azt a kevés szemet is, amely
nagyritkán a lelkükbe hull és így terméketlenül, parlagon maradnak.
„Némely esék a köves földre”. Sokan vannak, akik amikor
meghallják példának okáért a szellemtan igazságait, de főképp
a jelenségekben rejlő érdekességeket, mohón kapnak utánuk;
azonban „kevés földjük van”: az ő lelkük csak ideig-óráig érdeklődik,
s hamar másfelé fordul, és nem egyszer éppen ellene
fordul annak az igazságnak, amelyet felületesen ismert meg.
Ilyen lelkek főképp azok, akiket a propaganda tesz rövid időre
szellemhívőkké.
„Némely esek a bozót közé.” Azoknak az embereknek ielke az
a bozóttal benőtt terület, akiknek mindenféle ügyük-bajuk, kenyérkereseti,
hivatali, családi és egyéb ezer gondjaik olyan
nagy fontossággal bírnak előttük, hogy azoktól magukat meg
szabadítani nem képesek. Ezek az ügyek annyira benőtték a
lelkük területét, hogy meggátolják az Isten igéjének növekedését,
úgyhogy ha a magvak ki is kelnek, kalászt, termést nem
hoznak.
„Némely esék a jó földbe”, azaz megmunkált területre, amelyet
tehát a Gondviselés, — mint azt már egyízben nektek elmondtam
— a szenvedések ekéjével, a vigasztalás boronájával langyos
esővel és napsütéssel előkészített. A magvak, amelyek ide
hullanak, teremnek a lélek kvalitása szerint az egyiknél húszannyit,
a másiknál harmincannyit, és vannak, akiknél hatvanannyit.
Ha az Úr igazságairól van szó, nagyon sokáig kívánnék beszélni
nektek, de célomhoz közelednem kell. Azért csak éppen kiragadok
egy-két szimbólumot.
Azt mondja az Úr: „Hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe
vetett gyalomhoz, amely mindenféle állatot egybetakarít,
akkor kivonják a partra, és a hasznavehetőket kiválogatják, a
többit pedig eldobják."
Tehát a mennyeknek országa hasonlatos a hálóhoz. Milyen
különös képbe öltöztetése ez az Eszmének! Mi is a mennyeknek
országa? A mennyek országa nem egy körülhatárolt terület
— mert most eszmei világról beszélek — a mennyeknek országa
a Krisztus igazsága. A Krisztus igazsága volt az a háló,
amelyet belevetettek a tengerbe, vagyis a lelkeknek végtelen
világába, amelyből ez az igazság mindenféle lelket összegyűjtött,
értékest, értéktelent, fejlettet, fejletlent, csonkát-bonkát,
egészségeset és beteget. Nézzetek csak körül: Krisztus igazsága
nagy és hatalmas szervezetté lett, amelybe mindenféle ember
bejuthatott. A kereszténység elterjedt a földön, és magába ölelt
mindenféle embert; de hányan vannak közülök olyanok, akik
igazán át is vannak hatva a Krisztus igazságától, akik élik is a
Krisztus-mutatta életet? Hányan vannak, akik igazán az övéi?!
Azután eljönnek a mennynek angyalai, kivonják a hálót és kiválogatják
belőle az értékeseket. És akkor hiába mondja valaki,
hogy „Uram, Uram, nem a te nevedben tanítottunk-e, nem a te
nevedben tettünkVe csodálatos dolgoltat?” Akkor Ő azt feleli:
„Távozzatok tőlem, álnokságnak cselekedői, nem ismerlek benneteket!”
Íme a szimbólumok: a háló az Isten országa, a halak
és a tengeri állatok az emberek. Milyen csodálatosan vannak
emberi képekbe öltöztetve a krisztusi, isteni igazságok!!
Továbbá azt mondja Ő: „Hasonlatos a mennyeknek országa a
kovászhoz, amelyet az asszony vesz, és belevegyít három mérce
lisztbe, míg mind megkél tőle.”
Az Isten országa és a kovász! Gondolkoztatok-e ezeken, hogy
milyen csodálatosan szoros kapcsolatba, sőt azonosságba hozható
ilyen rendkívül különböző két fogalom? Az az igazság,
amelyet most, az utolsó órákban hirdetünk az embereknek,
olyan, mint a kovász, A kovásztól a lisztmolekulák lassanként
mind átveszik annak éltető, duzzadó, erjedő tendenciáját, azután
továbbadják a szomszéd molekuláknak, és így tovább, míg
végül az egész nagy tészta megduzzad, megdagad és az emberek
táplálására alkalmas kenyeret lehet sütni belőle. A szellemtan
igazsága is olyan, mint a kicsiny kovász a három mérce
lisztben: lassan terjed tovább, s mind több és több lelket érint
meg, akik lassankint megduzzadnak, megnövekednek ennek a
hatása alatt, és ők maguk is tápláló erővé válnak másokkal
szemben, akikkel megint ők érintkeznek, míg végül egész nagy
tömegek, milliók fogadják ennek éltető igazságait a lelkükbe.
Milyen tökéletesek azok a képek, azok a szimbólumok, amelyeket
az Úr alkalmazott, amelyek soha el nem muló igazságokat
takarnak!!
De a legcsodálatosabb szimbólum Ő Maga. Figyeljétek csak
meg, hogy amikor Önmagáról szól, sohasem nevezi néven Magát.
Nem tűnt fel nektek, hogy Ő sohasem mondja, hogy engem
így és így hívnak? Neki nincs emberi neve, Ő azt soha
nem használja. Ő Szellem, aki azt mondja: „Én vagyok a világ
világossága.” „Én vagyok az élő kenyér, amely mennyből szállt

alá; valaki eszi az én testemet és issza az én véremet, az Bennem
lakozik és én is abban.”
Emberi gondolkodás szerint nem csoda, ha az értetlen tömeg
felzúdult ezen a kijelentésen, és nem találta ezt a kijelentést
józannak és okosnak. Hogyan is tudnák a tárgyi valóság fogalmaihoz
szokott emberek megérteni, hogy valaki kenyér, még
hozzá olyan kenyér, amely az égből szállt alá? Azután meg,
hogy aki nem eszi az ő testét, és nem issza az ő vérét, annak
nincsen élete?! Hogyan tudja ezt megérteni olyan valaki, aki a
szimbólumok világában analfabéta, aki nem is hisz azokban a
valóságokban, amelyek a szimbólumok mögött rejlenek!
Az emberek részéről, közönséges emberi észjárás szerint nem
csoda, hogy akkor sokan elállottak Őtőle. Azonban aki tudia,
hogy a Krisztust nem mint személyt, hanem mint Eszmét, mint
Isten leküldött megváltó gondolatat, mint Igazságot, mint megelevenítő
Igét kell értelmezni, aki tudja, hogy Krisztust nem
mint embert kell elképzelni, hanem mint Isten kegyelmének
megnyilatkozását, az természetesnek találja, hogy „Ő a szőlőtő
és ti a szőlővesszők”, akik Belőle nőttök ki, és ha valaki nem
marad a szőlőtőkében, nincsen annak élete, de aki rajta marad a
tőkén, annak a vesszőnek élete van és még több gyümölcsöt
fog teremni."
Azután azt mondja: „Én vagyok az Út”. Mi az út? Egy tárgyi
fogalom. Én vagyok Eszme, amelyen haladva a mennyek országába
juttok. „Én, vagyok az igazság és az élet”. Igen, mert
élet csak abban van, abban a Krisztus él. Ha Ő személy volna,
nem lehetne azt mondani, hogy „Ő él énbennem és én élek
Őbenne", mert egyik személy nem élhet a másik személyben,
de az Eszme élhet minden lélekben.
Amikor ő Magáról, mint emberről szól, azt mondja: az „Ember
fia”, és mindig harmadik személyben említi. „Az Ember Fia
eljött”, „az Ember Fiával ezt tették”. Amikor Ő első személyben
beszél, akkor Ő mindig mint szellem áll ott. „Én és az Atya
egy vagyunk”. Íme, az ő szent, magasztos, ragyogó, isteni lé
nye mennyiféle megnevezésben szerepel a szentírásban: Út,
Igazság, Élet. Kenyér, Szőlőtő, Fiú, Atya. Ezek az ő „nevei”. A
tiszta szellemiség nem kíván emberileg megjelölve lenni, sőt
iskább mindjobban összeolvadni, törekszik Teremtőjével, mint
elkülönülni Tőle. Számára az emberi állapot a legjobb esetben
csak munkásruha.
Azért ne keressetek neveket azok mögött az igazságok és
azok mögött a szellemi jelenségek mögött, amelyek nektek
magasabb helyről jövő világosságot hoznak.
Emlékezzetek Keresztelő Jánosra, akit megkérdeztek, ki vagy
te? Találgatták, próféta-e, vagy Messiás-e, végül az unszolásra
megmondotta: „Kiáltó szó vagyok a pusztában: egyengessétek
az Úrnak útját, és készítsétek meg az ő ösvényét.” Kiáltó szó,
amelynek tartalma az, hogy készüljetek a Messiás befogadására.
Ez az ő neve: t.i. az a cél, amiért a földre jött.
*
Ha a képzeletetekben most mindazt végigszemlélem, amit
mondottam, úgy látom, — annak ellenére, hogy különösen azt
igyekeztem hangsúlyozni, hogy az eszmei valóságoknak nincsen
alakjuk, terjedelmük és anyaguk — a fantáziátokban mégis
olyan kép alakul ki, mint egy kerítés, vagy egy fal, amelynek
egyik oldalán van az eszmei, a másikon a tárgyi világ, s e kettőt
köti össze az a szűk kapu, amelybe én titeket bevezettelek.
Nos tehát, ez a két világ nem külön van, hanem együtt van
benne az emberi lélekben: a szellemi világ is, meg az anyagi
világ is, amelyekben viszont mindkettőben benne él az ember
azoknál a fogalmaknál fogva, amelyeket róluk alkotott.
A földön senki sem születik meg rossz szándékkal, a földön
senki sem születik meg anélkül, hogy meg ne ismerte volna
azokat az igazságokat és azokat a törvényeket, amelyek
ellen vétett, és amelyekkel szemben — hogy úgy mondjam
— elégtétellel tartozik. Így tehát mindenki, aki a földre jön,
magával hoz a lelkében, abban a bizonyos eszmei részben bizonyos
célkitűzést, bizonyos igazságot, amelyet addig, míg
szellemállapotban élt, magában kialakított és felerősíteni törekedett.
Amikor a testöltést intéző égi hatalmak megnyitják előtte a
kaput, amelyen át a földi világba juthat, akkor tűrhető lelki
elrendezettséggel, reménységgel, bizakodással ölti magára azt a
bizonyos éteri réteget, amellyel őt a Gondviselés, mint segítő
alkalmatossággal megajándékozza. Azután magára, ölti a szüleinek
fluidját, amely fluidokban már átveszi azok általános
érzés- és gondolkodásmódját, végül magára, veszi a testet, ezt a
nehéz burkot, amely minden jó szándékot, erőt, fluidokat, éteri
alkatrészeket egybefoglal és betakar. Mindezzel belép egy családba,
amelynek külön kialakult felfogása van, amely már kicsiny
gyermekkorában rányomja a maga bélyegét. Belekerül
egyszersmind egy embercsoportba, amelynek általánosító fluidja
megint körülburkolja őt. Belekerül egy felekezetbe, amelynek
szintén van egy átalánositó fluidja, melynek hatása alá kerül
és belejut egy foglalkozási ágba, amely a maga osztályfelfogásával
és érzésével szintén egy újabb burkot képez körülötte.
Most jusson eszetekbe az a gabonamag, amely a nedves földbe
kerül, és felette rögök vannak. A tavaszi nap, a langyos levegő,
az ébredező természet a nedves rög alatt megpuhult magból
kicsalja a csírát, amely a benne rejlő élet erejével törekszik a
föld felszínére kerülni. Felette azonban rögök, kavicsok, akadályok
vannak, úgyhogy az életnek nagy erőfeszítésébe kerül az
akadályokat elhárítania és sokszor meg kell kerülnie az akadályokat,
míg kijuthat a felszínre, úgyhogy gyakran meglehetősen
görbe és kanyargós utat kell megtennie, holott a csíra legjobban
szeretett volna zsinóregyenesen a felszínre törni.
Így van ez az emberi lélekkel is, aki ezekbe a burkokba be van
ágyazva. Az az elhatározás, az a hiányérzet, az a lelki ambíció,
amely benne mint csíra, kibontakozni készül, sok akadályon
keresztül juthat csak a felszínre, vagyis a megvalósulás stádiumába,
úgyhogy mire ebben a tér-idő-anyag-világban, ebben az
úgynevezett „reális” életben napvilágot lát az az eszme, amelyért
testet öltött, már úgyszólván ő maga sem ismer rá.
Megint példákat hozok fel. Például a szellem szférabeli állapotában
látja, hogy a lelkében nagyon sok fogyatékosság van,
neki sok-sok értéket kell gyűjtenie, hogy ezt a nagy fogyatékosságát
kiegyenlítse. Mikor azután az életben már elhelyezkedett,
mint egy távoli visszhang, amely csak az utolsó szótagokat
adja vissza, az ő emlékezetében is csak annyi marad meg,
hogy: „gyűjts értékeket.” A többit mind befödte az élet pora,
füstje. És ő gyűjt és gyűjt, halomra gyűjt — anyagi értékeket.
Hiszen azóta elveszítette a szellemi dolgok iránti fogékonyságát,
s helyette kifejlődött benne az anyag iránt való érdeklődés,
az anyaghoz-kötöttség.
Az anyagi értékek gyűjtése ebben az önzésre alapozott társadalmi
berendezkedésben nem megy mások sérelme nélkül.
Az anyagi értékek gyűjtése közben ellenségeket szerez
magának szándéktalanul, és tudatosan megbánt érzékenységeket,
lelkeket; egészen eltéveszti szeme elől az irányt és a célt,
és mire eljut az életének végéhez, ehhez a kicsiny kapuhoz, s
megszabadul földi testétől, azt látja, hogy a hiányok még nagyobbak
lettek és a pótolnivaló még több lett, mint volt.
Egy másik léleknél a visszhang valamivel többet ad vissza:
„lelki értékeket kell gyűjtened." És ebben a földi világban, ahol
a tudásnak olyan nagy a becsülete és azoknak is, akik az emberi
tudományok hordozói, elkezd ilyen értékeket gyűjteni. Éjt
napallá tévő szorgalommal és törekvéssel ássa bele magát a
földi tudományokba, és bizony sokszor ambíciók letörése árán,
a mások irigységének felébresztésével előrevergődik, s felküzdi
magát azok közé, akik a földi társadalomban anyjagi ismereteik
és emberi tudásuk révén tekintélyt jelentenek. Hírnév, tisztelet
veszi körül; de e mögött a tisztelet-gyűrű mögött az elfojtott
bosszú, a legázoltak elkeseredése zúg és morajlik, így áldozza
fel a hiú ambíciókért a föld-nyujtotta tiszta örömöket.
Feláldoz egy-egy szerető szívet, és végképp elhanyagolja azoknak
az értékeknek a megszerzését, amelyekért a földre jött.
És mikor visszatér ide a valóságok világába, s az igazság tüköré
előtt megáll, borzadva látja, milyen eléktelenedett alakkal
tért meg arról a küzdőtérről, ahol magának tökéletességet, vagy
legalábbis nagyértékű előhaladást remélt.
Egy másik talán előző életében gonoszul bánt a szegény emberekkel.
Talán módja és alkalma volt szegény emberek élete
felett rendelkezni és ő kegyetlen vot, szívtelen, zsarnok. A szellemi
világban ennek az orvoslása, ennek a jóvátétele erősödött
meg benne, mint cél, amelyért a földi testbe beleöltözött. Mikor
azután mint ember a társadalomban elhelyezkedik, és a lelkében
mozgolódó és érvényesülni törekvő eszmének teret igyekszik
szorítani, s részvéttel és sajnálattal szemléli a szegény emberek
sorsát, akik arcuk véres verejtékével keresik meg a száraz
kenyeret, akkor megtelik a lelke gyűlölettel azok iránt,
akiknek sok van. Demagóg, uszító lesz, akinek a kezéhez vér
tapad, és aki sokszor maga is az élete árán tanulja és tapasztalja
meg, hogy eltévesztette a célt, amiért a földre jött .
És így tovább…
Ezek azok, akik elvesznek; ezek azok, akiken már nem lehet
segíteni; ezek azok, akik az utolsó óráig már nem képesek
elvégezni a maguk üdvösségének munkáját, mert nem
szerezték meg hozzá az előfeltételeket, nincs még kellőképen
megmunkálva náluk az a talaj, amelyből annak a
magnak úgy kellene kikelnie, hogy „húszannyit, harmincannyit
és hatvanannyit” teremjen.
Kétségtelen, hogy még akiknek a lelki világát az élet eléggé
megdolgozta és megmunkálta, hogy a várt termést meghozhassák,
azoknak az útjuk sincs simára kikövezve, azoknak is nehéz
és keserves küzdés árán lehet csak a magukkal hozott igazságot,
a magukkal hozott eszmét valóra váltani. Mert azok a rétegek,
amelyekről az imént beszéltem, az e rétegekben rejlő tendenciákkal
óriási nyomást gakorolnak a szellemükre, s óriási
ellenállást tanúsítanak a tiszta és igaz eszmék felszínre-törekvésével
szemben, éppen azért, mert ezek a burkok sátáni elvvel
vannak átitatva. Hiszen még az Úrnak is három évtized kellett,
ameddig az ő isteni fényével és ragyogásával ezeket a
rétegeket teljesen átsugározta, áttisztította, és mindenféle
földi járuléktól megszabadította.
Tehát még akiknek megmunkált lelkük van is, akiknek lelkéből
az az eszme, az a cél, amelyet magukkal hoztak, erőteljesen tör
elő, azok is megremegnek, amikor kicsiny élethajójuk körül
látják a zajgó vihart, és félnek, hogy elmerülnek a szennyes
árban. És amikor látják az emberleikeket, akik minden törekvésükkel
meg akarják őket semmisíteni és meg akarják hiúsítani,
hogy a magukkal hozott világosságot kiszórják a világba, elkedvetlenednek,
és sokszor megtörténik, hogy lemondanak a
küzdésről, visszavonulnak a maguk lelki otthonába, és nem
hajlandók, nem kívánnak a küzdelemben, abban az ádáz és
veszéllyel, pusztulással fenyegető harcban résztvenni.
Vagy, ami még rosszabb, megtörténhetik, hogy az ilyen lélek
arra a gondolatra jut, hogy hiszen ez a világ tud örömöket is
nyújtani, és azt gondolja magában: „miért kell nekem küzdenem
és az emberek gyűlöletét magamra vonnom? Hiszen én is
tehetek úgy, mint mások! Miért ne használjam én is ki a földnyujtotta
örömöket, és miért ne szerezzem meg barátaimul a
föld embereit, ahelyett, hogy ellenségeimmé tegyem őket?”
Ezeknek nem szabad elveszniük; ezeket a Gondviselés mindenáron
munkára kényszeríti. Az előbbit, aki, mint mizantróp,
visszahúzódott az ő szellemi otthonába —hogy még egyszer
a tárgyi képet vegyem elő: a két világot elválasztó határnak
szellemi oldalára — a Gondviselés valami olyan nagy lelki,
örömmel ajándékozza meg, amely egyszerre elhárítja előle
az akadályokat. És akkor ő felduzzadó hálaérzéssel az ő Krisztusa
iránt, Aki reá tekintett, átlép ezen a keskeny ajtón, és két
kézzel igyekszik szórni a világosságot, amelyet neki Isten kegyelemből
nyújtott.

A másikkal pedig, aki az örömökbe igyekezett magát eltemetni
— tehát ennek a válaszfalnak a másik oldalára, az anyagi világba
akart egészen elhúzódni — a Gondviselés keményebb
kézzel bánik: egy nem várt pillanatban valami olyan csapást,
valami lyan szerencsétlenséget zúdít a nyakába, hogy egyszerre
összedűl körülötte a világ, s ő zúzott tagokkal emelkedik ki a
törmelékek közül, s egyszerre megérti, mire volt az felelet,
amit kapott. Bűnbánó lélekkel, zokogva borul le az ő Ura előtt,
és fogadkozik, hogy mindent vállal, és még erején felül is dolgozni
és vezekelni akar, csak hogy úgy tehessen, ahogyan az az
ő Urának kedves. És akkor felfokozott lendülettel, és sokkal
nagyobb lelkesültséggel, mintha semmi rosszat sem cselekedett
volna, áll neki a munkának, hogy a világosságot, amelyet a
valóság világából vesz át, két kézzel szórja azoknak, akik azt
elfogadják és akiknek a lelkük otthonát abból kell felépíteniük.
*
A föld nehéz munkatér, testvéreim. És nektek — akiket mi
összegyűjtöttünk, hogy ebből a világból világosságot, eszméket,
igazságokat tanuljatok meg, akiket, hogy úgy mondjam,
minden fogásra meg akarunk tanítani; hogy az igazsághoz minél
közelebb juthassatok — tanítványokból tanítókká kell lennetek.
A többi rajtatok áll.
Mert befejezésül oda térek vissza, amivel kezdtem: ha le nem
vetitek magatokról mindazokat a koloncokat, mindazt az előítéletet,
mindazt az emberi természetet, mindazt a lelki és anyagi
cicomát, mindazt a rosszakaratot és nehéz érzést, amellyel erre
a keskeny útra rá sem lehet lépnetek, akkor még csak tanulók
sem maradhattok, hanem a kivülvalókhoz sodor benneteket a
törvény.
Nem közömbös és nem kicsiny dolog tehát, hogy szót fogadjatok;
mert az egyik oldalon a sötétség, a bizonytalan jövő és a
nyomorúság vár benneteket, a másik oldalon a világosság, az
erő, a megnyugvás, a békesség és a dicsőség.

Még valamit mondok nektek. Ezen a keskeny ajtón keresztül
az eszmei világból az anyagi világba nem pusztán igazságok,
nem pusztán gondolatok sugároznak át, hanem erő és
hatalom is. Mert hiszen az egész anyagi világnak is mi az éltető
lelke? Az az erő, amely ebből a másik világból, a szellemi,
eszmei viágból szivárog át az anyagi világba.
Nézzétek meg azokat a hatalmas szellemeket, akik a földön
azért éltek, hogy erőt hozzanak az embereknek, akik itt álltak,
ebben a kapuban, hogy mire voltak azok képesek! Nézzétek
meg Mózest, aki azzal a hatalommal, amelyet neki az egy igaz
Isten, a Jehova ebből a világból juttatott osztályrészül,
kényszerítette térdre a hatalmas fáraót, választotta ketté a tengert
a menekülő Izrael előtt és fakasztott forrást a sziklából!
Nézzétek meg Illést, aki azzal az erővel, amely ebből az eszmei
világból sugárzott beléje és rajta keresztül az anyagi világba,
győzte le a 400 Bál-papot egyedül, amikor tüzet kért a mennyből,
és az a tűz megemésztette az oltárra tett áldozatot, és az
oltár körül lévő vizet. Ezzel az erővel sokasította meg a szareptai
özvegy olaját és lisztjét, és támasztotta fel megholt gyermekét.
Nézzétek meg Dánielt, aki az ő Urához, Istenéhez mindig
töretlenül hű maradt, ezzel az erővel fogta be a vad oroszlánok
száját az oroszlánok vermében.
És nézzétek meg a mi Urunkat, a Jézus Krisztust, aki azzal az
isteni erővel, amelyet ebbe az anyagi világba hozott és sugárzott
bele, gyógyította meg a bélpoklosokat, tette látóvá a vakon
születettet, támasztotta fel Lázárt, akinek holtteste már oszlani
kezdett. Ezzel az erővel és hatalommal emelte fel a földet és
kapcsolta össze a mennyel; ezzel az erővel és hatalommal
kötötte gúzsba a sátánt, ezzel az erővel és hatalommal váltotta                                                               
meg a világot! Legyen érte áldott az ő szent Neve!"